A felvilágosult abszolutizmus a XVIII. században alakult ki; jelentése abszolút módon, rendeletekkel történő uralkodás, felvilágosult reformok bevezetésével. Ennek a kormányzási módnak a célja, hogy a korszakban Nyugat-Európa fejlettebb területeitől lemaradt periféria - területeket (Ibériai-félsziget, Itália, Közép-Kelet-Európa, Skandinávia) modernizálja, felzárkóztassa. Mivel az országok erejét abban az időben a hadsereg ereje mutatta meg, az intézkedésekkel elsősorban országuk teherbírását kívánták megnövelni. A reformok nem érintették a felvilágosodás alapjait, de néhány elemét (pl. közjó, társadalmi szerződés) a felvilágosult abszolutista uralkodók átvették. Ilyenek:
- a gazdaság modernizálásának szándéka: ennek érdekében az amúgy abszolutizmusra jellemző merkantilista gazdaságirányítási módszerek átvétele
- a bevételek növelése
- protekcionista védvámok
- iparfejlesztés
- életkörülmények javításának szándéka
- állami érdekből védték az adóalapot a földesúrtól
- az oktatás színvonalának javítása - hisz annak fejlettsége az általános jólét alapja, kivétele az egyház ellenőrzése alól
- az egészségügy fejlesztése
- a közigazgatás és a bíráskodás egyszerűsítése, racionalizálása
A legszebb példák ilyen uralkodókra Poroszországban és a Habsburg Birodalomban voltak. A fenti jellemzőket végigkísérhetjük Mária Terézia és II. József, a felvilágosult abszolutizmus két hazai képviselője életművén.
Mária Terézia (1740-1780) uralkodása az osztrák örökösödési háborúval (1740-48) kezdődött, mivel apja halála után Poroszország és Bajorország rátámadt a birodalomra. A magyar rendek segítségével („Életünket és vérünket!”) az uralkodó megnyerte a háborút, azonban Sziléziát elveszítette. A magyar rendek segítségéért hálából uralkodása elején harmonikus volt a viszonya velük, össze is hívta az országgyűlést. Sziléziát Mária Terézia a hétéves háborúban (1756-1763) megpróbálta visszaszerezni, de sikertelenül. Külpolitikája szempontjából fontos volt Galícia megszerzése Lengyelország első felosztásakor (1772). Mivel Poroszország és Franciaország még mindig fenyegette a birodalmat, a királyné hadseregreformokat vitt keresztül: a nagy létszámú reguláris hadsereget kaszárnyákban helyezték el, fegyverzetüket és egyenruhájukat egységesítették; ellátásukat közvetlenül, államilag oldotta meg, növelte a hadiadót.
Az állami bevételek növelése a hadsereg szempontjából is rendkívüli fontossággal bírt. A reformok felvilágosult szelleműek voltak, noha Mária Terézia nem ismerte a felvilágosodás irodalmát. 1764 után a rendi ellenállás megnövekedése miatt rendeletekkel kormányzott, a közjót szolgálva. Az 1751-es országgyűlésen Mária Terézia nem tudta a nemességet rávenni az adózásra, ezért bevezette a vámrendeletet, ami kettős vámhatár néven is ismert (1754). Ez lehetővé tette a magyar nemesség kismértékű megadóztatását (a belső vámvonal átlépésekor mindenki vámköteles volt). A kettős védvámrendszer a birodalom körül ipari védvámot jelentett, az örökös tartományok és Magyarország között viszont lehetővé tette a két birodalomfél eltérő fejlesztését: Magyarországon a mezőgazdaság, a Lajtántúlon (pótolva Sziléziát) az ipar fejlesztése vált prioritássá. A rendeletet ugyan többféleképpen meg lehet ítélni, nem volt magyarellenes, Mária Terézia mindvégig támogatta a magyar ipart.
A jobbágyok helyzete a korszakban romlott, mert a földesurak a jobbágytelek rovására bővítették majorságaikat, hiszen ők remekül tudták értékesíteni áruikat a birodalmi piacon. Emiatt a robot már elviselhetetlen mértékűre nőtt; 1765-66-ban parasztmozgalmak törtek ki. Mivel az állami érdek egybeesett a jobbágyok érdekével, Mária Terézia kiadta az Urbáriumot (1767), amelyet a nemesség ellenségesen fogadott, hiszen a jobbágy-földesúr viszonyt magánjogi kérdésnek tekintette. A rendeletben meghatározta a jobbágytelket (belső telek, külső telek + közös földek) és rögzítette a földesúri szolgáltatásokat (heti egy nap = évi 52 nap igás, heti két nap = évi 104 nap kézi robot), szabályozva a jobbágy igénybevehetőségét. A Dunántúlon, ahol végrehajtották a rendeletet, javult is a jobbágyság helyzete, de ez nem volt elmondható a többi országrészre.
Mária Terézia oktatásügyi reformot is végrehajtott. A tanügyi rendelet, a Ratio Educationis (1777) szabályozta a közoktatást, felvirágzott a magyar elemi oktatás. Az oktatást az egyház kezéből az állam kezébe helyezte, minden 6-12 éves gyereknek szeretett volna oktatást biztosítani. Egységesítette a tanügyigazgatást, egységes tantervet adatott ki. Azonban az általános tankötelezettségtől még messze járt, az csak 100 év múlva valósult meg. A királynő egyéb rendeleteivel gondoskodott az árvákról, szegényekről és munkanélküliekről, megnyerve az emberek szimpátiáját.
Tekintettel volt a magyarok ébredező nemzeti érzéseire, a rendekkel békés kapcsolatot ápolt. Létrehozta Bécsett a Theresianumot (1746), amely a jövő hivatalnokait képezte; létrehozta a nemzeti testőrséget (1760) magyar ifjak számára. Ez utóbbi szervezet keretében jelent meg a felvilágosodás Magyarországon (testőrírók, pl. Bessenyei György), és terjedt el körükben. Hazahozatta a Szent Jobbot Dalmáciából, létrehozta a Szent István-rend kitüntetést. Mindezen intézkedések hatására a magyar arisztokrácia aulikussá vált, növekedett hűségük az udvar iránt.
Mária Terézia fia, II. József (1780-1790) anyjánál jóval türelmetlenebb, célja egy olyan központilag irányított, egységes, racionális állam megalkotása volt, amely a közjót szolgálja; rendeletek útján, a felvilágosult abszolutizmus jegyében uralkodott.
Nem koronáztatta meg magát („kalapos király”), mert nem kívánt fölesküdni a rendi alkotmányra, mert tudta, úgyis megszegné; nem hívott össze országgyűlést. Az* egyházat alárendelte az államnak*: pápai bullákat nem lehetett beleegyezése nélkül kiadni; feloszlatta az olyan szerzetesrendeket, amelyek nem végeztek hasznos munkát (pl. papnevelést).
Bevezette a türelmi rendeletet (1781), amely korlátok között engedélyezte a vallásgyakorlatot a protestáns és ortodox felekezeteknek is. A felvilágosodásra jellemző vallási türelem nyilvánult meg e rendelkezésben. Mindezen intézkedései arra késztették VI. Pius pápát, hogy Bécsbe látogatva próbálja II. Józsefet meggyőzni (ezt nevezzük „fordított Canossa-járásnak”) intézkedései visszavonásáról.
Az 1784-es erdélyi román parasztfelkelés (itt nem hajtották végre az Urbáriumot) arra késztette a királyt, hogy meghozza a jobbágyrendeletet (1785). Ebben megszüntette a „jobbágy” elnevezést és a röghözkötést, azaz minden jobbágy szabadon eladhatta, elcserélhette a földjét. A jobbágyoknak szabad házasodást és pályaválasztást biztosított, ami egy plebejus értelmiségi réteg felemelkedéséhez vezetett a reformkorra, illetve az ipar számára is igyekezett ezáltal munkaerőt biztosítani. Összességében elmondható, hogy a hazai jobbágyság helyzete lassú javulásnak indult.
Magyarországot 5 közigazgatási egységre osztotta, ezzel lecsökkent a megye szerepe; ezen intézkedés is II. József ellen hangolta a magyar nemességet. Az egységesség jegyében bevezette a nyelvrendeletet (1784), amely a németet tette a latin helyett államnyelvvé Magyarországon.
II. József intézkedéseit az ún. jozefinisták (pl. Széchényi) értették, elfogadták és támogatták, azonban a társadalom nagyobbik része a reformok ellen volt. Elsősorban a nyelvrendelet hatására felébredt az amúgy is erősödő rendi nacionalizmus Magyarországon, így az ország a lázadás szélére került. Miután II. József 1788-ban részt vett II. Katalin oldalán az orosz-török háborúban, megbetegedett, és 1790-ben meghalt. Halálos ágyán (érzékelve a megnőtt feszültséget) 3 rendelet kivételével (türelmi- és jobbágyrendelet, papképzésről szóló rendelet) minden addigi (csaknem 6000!) rendeletét visszavonta.